fbpx

Ki van az Igen a Nemek Közt program mögött? Ismerd meg Dr. Piczkó Katalint

Mióta az eszemet tudom, mindig is az emberi kapcsolatok érdekeltek. Már óvodában is figyeltem a játszótársaimat, s magamat is. Vajon hogyan kapcsolódunk egymáshoz? Mi mozgat bennünket? Mi az, ami miatt valaki bizalmat, elfogadást ébreszt bennünk, más pedig nem. Miért szeretjük, s néha miért gyűlöljük egymást?

Mindig is foglalkoztatott, hogy hogyan tudok segíteni másoknak. Középiskolában elsősorban az élet nagy kérdései érdekeltek: az élet, a halál, a magány, a magány feloldása, a szerelem, a boldogság. Vagy filozófus, vagy pszichológus szerettem volna lenni. Aztán orvosi egyetemre jelentkeztem, de azzal az elszántsággal, hogy pszichiáter leszek. Kíváncsi voltam, vajon hogyan siklik valakinek félre az élete, mit jelent az a bélyeg, hogy elmebetegség, hogyan lehetséges a legmélyebb helyzetekből kiutat találni. Mindig is mélyen együtt éreztem azokkal, akiknek a legnehezebb sors jutott. Hihetetlen energiákat mozgósított bennem a vágy, hogy segítsek.

Mivel az egyetemen csak az 5. évben tanulunk pszichiátriát, az első évtől kezdve bejártam önkéntesként, s belevetettem magam az öngyilkosság hátterének kutatásába. Meglepő volt számomra az az eredmény, hogy aki öngyilkosságot kísérel meg egyáltalán nem él át nehezebb élethelyzeteket, mint mások, csupán a fejében értékel mindent súlyosabbnak. Hogy milyen ereje van a gondolatainknak.

A szegedi Orvostudományi Egyetemen szereztem diplomát, és ezután 4 évet férfi zártosztályon töltöttem el. Úgy emlékszem vissza rá, mintha életem legszebb fiatal évei lettek volna. Nagyon szerettem a betegeket, viszont nem tudtam azonosulni bizonyos dolgokkal, amit a klasszikus pszichiátriai ellátás magába foglal. Túlságosan előítéletesnek, és felületesnek éreztem a saját orvosi megközelítésünket. A betegek szemével láttam saját fehér köpenyes világunkat, és nem voltam elégedett magammal. Valaki elszakad a realitástól, adunk neki gyógyszereket, mert azt feltételezzük, hogy az oka az agyban található receptorok, ingerület átvivő anyagok változása. Csak ennyi?

A mai napig úgy gondolkodok erről, ahogy egy tűzoltós analógia: „ahol tűz van megjelennek a tűzoltók, tehát a tűzoltók tüzet okoznak” Miért gondoljuk azt, hogy két együttes jelenség között feltétlenül ok-okozati összefüggés van?

1991, és 1994 között Pécsett tanultam pszichoterápiát, mestereimre a mai napig nagy szeretettel emlékszem vissza, Kézdi Balázsra, Stark Andrásra. Rövid, dinamikus, analitikusan orientált terápiát tanultam, csoportterápiát, család-, párterápiát és hipnózist. A későbbi években NLP-t, master szinten.
Valamiért nem tudok hierarchikus rendszerekben működni. Önfejű és öntörvényű vagyok. Muszáj olyan dolgokat tennem, amelyekben hiszek, tisztának, felemelőnek tartom. Sokkal inkább egyéni utakat jártam és kerestem. Elsősorban ilyenkor nyílt lehetőségem arra, hogy kis csapatommal a saját ötleteimet, elképzeléseimet valósítsam meg. Olyan egyéni ötleteket, mint például most egy szabadulószoba kifejezetten pároknak. Amely amellett, hogy szabadulószoba, részben a párkapcsolatban rejlő kommunikációs nehézségeket is igyekszik feltárni, és konstruktív megoldási lehetőségeket nyújtani. Vagy egy társas-játék, színházi közegben, amelyben a közönség aktív résztvevőjévé, alakítójává válik a darabnak.

20 éve foglalkozom nehéz helyzetben lévő emberekkel, párokkal, kapcsolatokkal. Ugyanakkor tartok üzleti tréningeket, kommunikációs képzéseket, különböző vezetői kompetenciák, vezetői hatékonyság növelését elősegítő programokat. Pozitív gondolkodást, konfliktuskezelést. Csoportok facilitálását, együttműködésük elősegítését. A tréningekbe is csempészek pszichológiát, sőt az utóbbi időkben spiritualitást. Ugyanakkor, amit az üzleti tréningeken megtanultam, például, hogyan lehet lefordítani egyszerű konyhanyelvre bonyolultabb pszichológiai modelleket, rájöttem, hogy kamatoztatni tudom párkapcsolati edukációban is.

Amiért az „Igen a nemek közt” programot elkezdtem megvalósítani az éppen az, hogy nap mint nap hallom pároktól, tréning kurzusok résztvevőitől, „Kati, ha ezt hamarabb tudom máshogy alakult volna az életem” vagy éppen „nem váltunk volna el”.

Pár napja odajött hozzám valaki, hogy „tizenöt évvel ezelőtt voltam egy tréningeden, és azóta máshogy élek. Kibékültem a világgal, önmagammal” Ennél nagyobb ajándékot aligha kaphatunk.

A legtöbbet azonban a gyerekeimtől tanultam. A lényükből, a velük való kapcsolatból. Szeretetből, néha fájdalomból. Meghatározó az életemben, hogy a legkisebb fiam halmozottan sérült, több fogyatékossággal rendelkezik. Amit ezen az úton megtapasztaltam, magunkról, magamról, a feltétel nélküli elfogadásról, szeretetről, fájdalomról, a szenvedéstől való megszabadulásról, a létezés legmélyebb bugyrairól, a halál közelségéről, és a „mégis”-ről, a legmélyebben bennünk bújkáló „igen” felszabadításáról az minden tankönyvet felülír. Ha nem is mindig nyíltan, de a háttérben ott kísér minden programomban.

Számomra a pozitív szemléletmód nem azt jelenti, hogy folyton mosolyognunk kell, csupán annak a tudata, hogy a felhők mögött süt a nap és valahol minden szenvedésünk mélyén ott lappang, hogy mindez értünk történik, értünk van. Néha legfájdalmasabb tapasztalatok égig érő lépcsők.