Elveszett paradicsom

rövid előzetes az Őszi IPM szeptemberben megjelenő pszichológia kiadványából

„Minden kapcsolatunk minősége egyenes arányban van azzal, hogy önmagunkkal milyen viszonyban vagyunk.”

James Hollis

Téveszméink a szerelem kapujában

Az első

Először is azt hisszük, hogy ismerjük magunkat, tudjuk kik vagyunk. Észre sem véve, hogy hétköznapi én-élményünk mennyire labilis. Hogy mennyire csak a jéghegy csúcsát érzékeljük saját magunkban, amikor megjelenik a kérdés: ki is vagyok én? A magunkhoz fűződő gondolatok, megjelenő érzések, élmények illékonyak és kaotikusak.

A pszichoanalízis teremtette meg számunkra a tudattalan fogalmát. Miközben egy olyan épülő világ illúziójába ringatjuk magunkat, ahol egyre inkább kiterjesztjük irányításunkat a külső környezetünkre, szembenéz velünk saját megismerhetetlen, kontrollálhatatlan, sőt megzabolázhatatlan tudattalanunk. Kiderül, hogy még önmagunk megismerésére is képtelenek vagyunk. Néha megmagyarázhatatlan intuíciók, érzések, sejtelmek, félelmek, gondolatok törnek ránk. Nem mindig tudjuk értelmezni saját viselkedésünket. Döntéseink mögött utólag megvizsgálva gyakran a legkevésbé racionális szempontok húzódnak meg.

Annak magyarázatára pedig, hogy mi is történik velünk az alvás során, életünk csaknem egyharmadában, miről szólnak álmaink, képtelenek vagyunk egzakt választ adni. Saját tudattalanunk felderítetlen, ismeretlen tájaiba esetleg egy-egy mélyebb terápiás technika segítségével bekukkanthatunk, de ott is megannyi értelmezésféle létezik. Kapcsolatainkban pedig nem csupán tudatos részeink lépnek szövetségre, hanem rejtett tartalmaink ugyanúgy találkoznak egymással. Éppen ezért a szerelemben sokkal többen vagyunk jelen, többféle én-részünk találkozik, mintsem azt az első pillanatban gondolnánk.

A második

Azt hisszük, hogy tudjuk kit szeretünk. Hogy nagyjából feltérképeztük. Nem számolunk azzal a láthatatlan árnyékkal, a másik tudatalattijával, ami ugyanúgy jelen van a kapcsolatban, mint a sajátunk. Nevezhetjük árnyéknak, vagy akár puttonynak is. Ugyanis egy olyan csomag a hátunkon, amit nem tudunk levenni, nem látunk rá, s nem egyszer teherként nehezedik ránk. A sajátunk legalább annyira, mint a másiké. Kapcsolatainkban saját tudattalan elvárásaink, s a másik nem tudatos elvárásai összemosódnak. Gyakran pedig egyenesen farkasszemet néznek egymással. Egyrészről vágyunk a másik teljes, feltétel nélküli elfogadására, másrészről saját tudattalanunkban megannyi hozott, elvárás lappang vele szemben. Fogadj el! Szeress úgy, ahogy vagyok! Feltételek nélkül! A magam teljes egészében, szőröstül-bőröstül! Viszont azért felelj meg a következőknek: Legyél az a nő (az a férfi) az az anya, feleség (apa, vagy férj), az a társ, aki bennem él, akire mindig is vágytam! Aki végre biztonságot ad, akihez hazaérkezhetek, aki átölelő melegséggel fogadja el bennem az összes látható és láthatatlan részemet. Hatalmas ellentét húzódik meg vágyaink és elvárásaink között.

A harmadik

Azt az erős érzelmi állapotot tekintjük iránytűnek, amibe hirtelen beleesünk, belemerülünk. Azt a megrendült érzelmi állapotunkat, amely megadatott, amit valami szerencsés véletlennek, isteni beavatkozásnak tulajdonítunk. A szerelem állapotát és az érzések fellángolását örökre üdvözítőnek gondoljuk. Ehhez az iránytűhöz igazítjuk életre szóló döntéseinket. Miközben nem ismerjük saját magunkat, a puttonyunk tartalmát, árnyékunkat, sem a másikat, s lappangó tartalmait pedig végképp. Nem csupán arról van kaotikus fogalmunk, érzésünk, sejtésünk, hogy ki is vagyok én magam, hanem arról is, hogy ki a másik? Ki az a bűvös Te, akitől elvarázsolódtam? Pedig ennek a csodának az alapját, a vonzalmat éppen föl nem ismert tudattalan részeink teremtik meg. Miért épp pont az a másik gyújtott bennem lángra valamit? Tényleg azt hisszük, hogy azért, mert szép a szeme? De az másnak is szép. Döntéseinkben, választásainkban, szerelembe botlásunkban pontosan titokzatos, tudattalan mélyebb rétegeink vezetnek bennünket.

Akkor tulajdonképpen mi a szerelem? Mit élünk meg és kit is szeretünk? Mi ez az átölelő, fölkavaró érzés, amitől megremegünk és úgy érezzük, zsigeri útmutatást kaptunk választásunkhoz, döntéseinkhez. Miért jelenik meg bennünk egy mindent elsöprő érzés azzal kapcsolatban, hogy Ő az, akivel összetartozunk. Ő az igazi. Legbelül pedig egy homályos sejtelem, ami azt súgja: hiszen már ezer éve ismerjük.

A vágyott paradicsom, és a pokol

Képzeletünkben, álmainkban mindannyiunkban ott lappang az Éden, a vágyott paradicsomi állapot. Lelkünk legmélyén egy olyan hely utáni vágyakozás él, ahol otthon vagyunk, biztonságban, meleg ölelésben, befogadásban és teljes elfogadásban. Ahova hazaérkezünk, örökre.

Mit jelent ez? Hogy ezen a helyen szabadok vagyunk. Végre igazán önmagunk lehetünk. Félelem és szorongás mentesen. Nem leselkedik ránk a két legfélelmetesebb szörny. Az egyik a halál, a megszűnés, az elmúlás. A másik a magány, a szeparáció, az elkülönüléstől való szorongás. Nem Én és Te, hanem Mi létezünk, együtt, paradicsomi egységben. Mostantól, belépve ide, szeretet, elfogadás, s az örök szerelem vár, míg világ a világ. Sem ásó, sem kapa, sem nagyharang nem választ el bennünket. Egységben vagyunk önmagunkkal, a másikkal, környezetünkkel. Egyfajta természetes állapotban. Sőt nem is tudunk róla, hogy létezhetne más.

Mindez persze csak addig tart, amíg meg nem kóstoljuk a bűvös almát, a Tudás fájának gyümölcsét. Az almától ugyanis önmagunkra ébredünk. Saját végességünkre, elkülönültségünkre, gyengeségünkre, kiszolgáltatottságunkra. Megjelenik bennünk a félelem, a mélyről jövő szorongás. Ezt igyekszünk aztán gyakran elfojtva, tudattalanunk kútjába tuszkolni.

Vajon létezik-e földi Paradicsom kapcsolatainkban, a szerelemben az alma megkóstolásával?

A cikk folytatását az IPM Pszichológia 2020. szeptemberi számában található, melyet online a https://laptapir.hu weboldalon, regisztrációt követően 2 hétig ingyen lehet elolvasni.