avagy Valentin nap egyedül

Olyan gyakran felmerül ez a kérdés: létezik-e „igazi” a „nagy ő” a „lélektárs”.

A szerelembeesés mámorában óhatatlanul azt érezzük, hogy megtaláltuk az Igazit”. Ő az, végre ráakadtunk, és ásó-kapa-nagyharang…

De nézzük csak meg pontosan nagyító alatt, hogy mit is jelent ez. Milyen belső, lelki történések zajlanak le bennünk ilyenkor. Egy neves pszichiáter kollegám azt mondta, hogy: „a szerelem pozitív pszichózis, vagyis pozitív őrület.” Miért? Mert elszakadunk a valóságtól. Tudom, hogy kiábrándító lesz, amit mondok, de nem a valódi másikat szeretjük, nem őt látjuk. Sokkal inkább azt, aki belül, bennünk életre kel, általa. Belevetítünk, belelátunk valamit saját belső világunkból. Valamit, ami fontos, amit Ő kelt életre.

Persze nem mindegy, hogy kit választunk, nem mindenki alkalmas arra, hogy projekcióink, vetítéseink vászna legyen. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a másikba talán a két szép szeméért szerettünk bele. Hát nem! Választásaink mélyén megélt élményeink lappanganak, kora gyerekkori tapasztalataink, szülői mintáink, megélt sérüléseink. Mi csak a felszínt látjuk, az idealizált képet. Azt gondoljuk, hogy az „Igazi” kelt életre személyében. Azt érzékeljük, hogy csoda történt, hogy éppen vele, véletlenek folytán, a kivételes kegyelem állapotában találkozhattunk. Márpedig ez a találkozás mélyen belőlünk fakad. Rólunk, és a másikról szól. S egy titokzatos jelenségről: az ismerős dolgokhoz vonzódunk. Korábbi tapasztalatainknak, melyeket elfelejtettünk, tudattalanunkba temettünk, mégis láthatatlan foglyai vagyunk.

Aztán következik az összeköltözés az együttélés, és hónapok, évek múltán kezdjük a valódi másikat érzékelni. 

Innentől kezdve dől el, hogy vajon tudunk-e vele együtt élni. A valódi másikkal meg tudjuk-e együtt a „MI”-t megteremteni. Olyan könnyű azt mondani, „de hát nem Ő volt az Igazi”. „Csalódtam, mert …” ilyen vagy olyan. Csakhogy az Igazi, valójában magában a kapcsolatban születik meg. 

Óhatatlanul másképp működünk, mások az értékeink, szokásaink, máshogy látjuk a dolgokat, más a véleményünk a rendről, a szerepekről, a gyereknevelésről, stb. Tudjuk-e befogadni, elfogadni és kezelni ezt a másságot. Tudunk-e egyensúlyt teremteni, kölcsönösséget abban, amit adunk és kapunk. Tudjuk-e kifejezni saját szükségleteinket, meghallani a másikét. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg nap mint nap, amit az együttélés, az egymással levés föltesz számunkra.

Az első gyermek valójában maga a kapcsolat. Vajon, hogyan bánunk vele? Ezzel a láthatatlanul, észrevétlen megszületett első gyermekkel. Ennek meghatározója pedig az, hogy vajon, hogyan bánunk önmagunkkal. Mennyire fogadom el saját magamat, mennyire tudtam valamit kezdeni megélt sérüléseimmel, komplexusaimmal. 

Ha ezek irányítanak lappangva, akkor óhatatlanul beszivárognak a kapcsolatunkba is. S akkor nagy eséllyel mindezt a másikon fogom törleszteni, őt okolom, ő rajta fogom azt érezni, hogy hibásan működik.

Ahhoz, hogy az „Igazi”-val tartós kapcsolatunk alakuljon ki, hogy a véletlen olyan találkozással ajándékozzon meg bennünket, hogy a „nagy Ő”-vel a szerelembe esést követően, a pozitív érzések tartósan megmaradjanak, elsősorban önismeret, önelfogadás, önmagunkra való rálátás, pozitív hozzáállás, életöröm szükségeltetik. Vajon a várakozás során mennyire tudjuk az örömteli várakozás állapotába állítani magunkat, valóban kinyílni. Nem görcsösen akarni, sorsunkkal perlekedni. Ez pedig belső munka: megteremteni önmagunkban azt, hogy valaki kívülről megérkezzen. Hogy találkozzunk azzal, egy különös véletlen folytán, aki igazán társsá válhat.

Nevezhetjük lélektársnak is, csak a „lélek” szó egy kicsit megzavar bennünket. Vajon melyikünk, mit ért ez alatt. Gyanítom, hogy ahányan vagyunk annyi féle képpen tudnánk definiálni. 

Összefoglalva, talán abban maradnék, hogy az igazit a kapcsolatban tudjuk megteremteni. Ennek első lépése az önmagunkon végezett munka, saját magunk elfogadása, ha úgy tetszik megszeretni önmagunkat. Saját magunk számára jó, élvezetes társsá válni. Ez egyfajta mágnesként segíthet abban, hogy a külvilágból megtaláljuk azt, aki egy érett kapcsolatban szintén elfogadva önmagát, valódi társunk lehet. Lélektársunk itt a Földön.