Egyensúly és játszmák

A főtt béka effektus

Az egyensúly megbomlása, a láthatatlan erővonalak eltolódása észrevétlen alakul ki kapcsolatainkban. Belülről mintha sokáig nem látnánk, éreznénk, hogy a mérleg nyelve fokozatosan egy irányba változik. Amikor egy békát hideg vízbe dobnak és lassan elkezdik felmelegíteni, mivel a béka a rendszeren belül nem érzékeli az apró hőmérsékleteltolódásokat, a fokozatosan melegedő vizet, meg lehet főzni, még mielőtt kiugrana a fazékból.

A kapcsolati rendszeren belül mi sem érzékeljük sokáig a változást, így aztán életünk során sokan megtapasztalhatjuk a főtt béka állapotba való átlépés keserű folyamatát.

Üzlet, és szerelem

Vajon min múlik az egyensúly a párkapcsolatokban?

Az üzleti életben létezik egy olyan fogalom, ami a résztvevők erő egyensúlyáról szól. Magyarul úgy fordították le, hogy TELA, a Tárgyalásos Egyezség Legjobb Alternatívája. Mindig az az erősebb fél egy üzleti tárgyalásnál, akinek több alternatív lehetősége van, ha az egyezség nem jön létre. Tegyük fel, hogy éppen egy autót szeretnék vásárolni, de nem engednek az árból. Ha van másik három szalon, ahol tárt karokkal várnak, akkor erős leszek az alkupozícióban.

Vajon igaz-e ez a szeretet kapcsolatokban is? Lehet-e egyáltalán párhuzamot vonni?

Igen is, és nem is.

Igen mert meghatározó a kapcsolat egyensúlyának szempontjából a résztvevők énképe, kötődése. Ki mit gondol magáról, és mennyire fontos számára a kapcsolat?

Esetleg mennyire bízik magában, vagy ragaszkodik görcsösen akkor is a másikhoz, a kapcsolathoz, ha tőle negatív tükröt, negatív visszajelzéseket, esetleg bántást, fájdalmat kap.

Másrészről félrevezető ez az egyszerűsítő analógia, mert a szeretet, a ragaszkodás egyáltalán nem mérhető objektív kritériumokkal, megjelenő külső alternatívákkal. Sokkal szövevényesebb, mélyebb lélektani háttere van annak, hogy hogyan is vagyunk egymással. Kapcsolataink alapja nem a materiális, húspiaci kondíció, még akkor sem, ha némelyek fejében ez is megjelenik. Kora gyermekkori, sőt őseinkig visszanyúló láthatatlan szálakkal érkező befolyásoltságunk van.

 A 4 meghatározó alappillér

Virginia Satír, az egyik leghíresebb családterapeuta, azt mondja, hogy párkapcsolatainknak alapvetően négy pillére meghatározó: az első, az énképünk, hogyan látjuk önmagunkat. A második, az egymás közti kommunikáció, hogyan fejezzük ki igényeinket, érzelmeinket, hogyan kezeljük verbális, és non-verbális eszközökkel a különbözőséget. A harmadik az a sajátos szabályrendszer, amit két ember részben tudatosan, részben tudattalanul egymás között kialakít. A negyedik pedig az, hogy ki hogyan kapcsolódik a külső társadalomhoz. Milyen a megítélése, pozíciója, egzisztenciális helyzete, státusza, s ezzel mennyire elégedett.

Vizsgáljuk meg ezt a négy tényezőt a kapcsolati egyensúly szempontjából.

 Az énkép szerepe a párkapcsolatban

Mit is jelent az énképünk?
Elsősorban azt, hogy milyen hitrendszer van a fejünkben önmagunkkal kapcsolatban.
Mit gondolunk magunkról. Milyen a saját magunkkal kialakított belső narratívánk, belső párbeszédünk, amit magunkkal, önmagunkról folytatunk. Mindez gyakran a másokkal való összehasonlításban jelenik meg. A többiekhez képest hogyan látjuk magunkat.
Általában gyermek, és kamaszkorunkban eléggé ingatag az a kép, ami a fejünkben él.

Ugyanakkor, ha a felnőtté válás folyamán valakinek tartósan alacsony az önbecsülése, negatív az énképe, másokhoz viszonyítva kevésbé tartja értékesnek saját személyét, az negatívan befolyásolja a kapcsolati egyensúlyt. A másikhoz képest alulpozícionálhatja magát, s ez vonzza az alárendelődést.

Hol voltál? Miért csak most jössz haza? A póráz hossza…

Ez gyakran megnyilvánulhat abban, hogy állandóan méreget, állandóan megerősítésre vár, mivel tele van bizonytalansággal. Egyfajta függőség alakulhat ki benne, a másik visszajelzéseitől. Másrészt mivel kevésbé hisz saját magában, ezért kevésbé bízik a másikban is, s igyekszik rövid pórázon tartani. Csak akkor érzi biztonságban magát, ha társa folyton a közelében van. Egyedül nem feltétlen tudja megtartani magában a bizalom, a biztonság érzetét. Amikor a másik távolabbra kerül, gyanakvóvá, bizalmatlanná válik. Gyakoriak a féltékenységi jelenetek, konfliktusok. A „hol voltál, miért csak most jössz haza” típusú számonkérő kérdés.

Ennek hátterében a labilis, leértékelt énkép mellett gyakran az a kora gyermekkori élmény is megtalálható, hogy csecsemőkorban az édesanya kötődése, biztonságérzete is hullámzó volt.

Párkapcsolatainkban észrevétlen életre kelnek kora gyermekkori kötődési mintáink.

A másik fél persze a beszűkült szabadságfoktól őrülhet meg. Bilincset, börtönt, korlátokat élve át, miközben a rabtartó is szenved, legmélyebb gyermekkori szeparációs szorongásait élve újra a távolodáskor.

A nagyon bizonytalan énképnél megjelenhet a túlzott alkalmazkodás is. Amikor valakinek a működésében, jelen van a „szivacs” effektus, s mindenért saját magát hibáztatja, okolja, folyton elnézést kér. Alap állapota, hogy önmagát nem érzi OKÉ-nak, míg a körülötte levőket igen. Állandó körételepedett érzés a bűntudat, lelkiismeretfurdalás. Kifelé pedig a túlalkalmazkodás viselkedés mintája. Ezzel pedig, ha nem is tudatosan, ő maga rendeli alá saját magát.

A határozott macsó – „Mért oda tetted a poharat?!”

Ugyanakkor gyakran megjelenik az is, hogy valaki a bizonytalan belső énképét éppen túlkompenzálja.
Ha pedig ez a működésmód kerül előtérbe, akkor túlzottan magabiztosnak, erősnek mutatja magát. Folyton projektál, kivetít, minden problémáért a másikat hibáztatja. Azt érezteti, hogy én rendben vagyok, veled van a baj. Például, kicsúszva a kezéből összetörik egy pohár, és rögtön fölfortyan: Mért pont oda kellet tenni?! S máris a másik a hibás. A túlkompenzálás lehetetlenné teszi a partneri, egyenrangú kommunikációt.

Ez a két véglet látszatra kiegészíti egymást, ugyanakkor mégis egy labilis egyensúly alakul ki. Az egyik bizonytalan, állandóan támogatást keres, alárendelődik, kiszolgáltatja magát, és gyakran lelkiismeret furdalása van. Bizonytalan abban, hogy elég-e egyáltalán a kapcsolathoz. Félelemben él, hogy elveszíti azt. Saját szükségleteit inkább elengedi, háttérbe szorítja. A másik pedig, aki kompenzál, projekcióval működik folyamatosan felülkerekedik. Hibáztat, vádol, elégedetlen. Azonban a tévedhetetlenség álarca mögött ugyanúgy ott lappang a bizonytalanság, a belső sérülékenység.

A félelem legbelül, amit mélyen elrejtve hordoz magában, ugyanaz: Vajon elég vagyok-e? A két fél kétségei nagyon hasonlóak a mélyben, csak éppen a felszíni megküzdési mód más.

Kapcsolatainkban sokszor be nem gyógyult, sérülékeny részeink találkoznak össze, s kezdik a törlesztést: egymáson.

Az említett forgatókönyv, hogy az egyik kompenzál, erősnek, magabiztosnak mutatja magát, a másik pedig alárendelődik sokáig akár stabilnak is tűnhet. Sokszor hosszú évek telnek el, és gyakran épp az, aki alul van, szánja rá magát a változásra. Például, ha valamilyen belső fejlődésen megy át, megerősödik, az addig kialakult instabil egyensúly egyszer csak megborul. Marshall Rosenberg a kommunikációban azt, aki gyakran aláveti magát a másik akaratának, bólogató sakálnak nevezi. Jellemző, hogy egyszer csak betelik a pohár, s föllázad, vagy odébb megy, kilépve a kapcsolatból. A másik pedig gyakran értetlenül áll a változás előtt, hiszen számára ideális volt minden körülmény. Természetesnek tűnt, hogy a másik alkalmazkodott. A kialakult alul-felül helyzet pedig hirtelen megborul.

Gyakran a társadalmi szerep megerősítése segít a kompenzálásban. Például az üzleti életben egy vezető pozíció. Ilyenkor a külső és a belső valóság közötti űrben ingázik valaki. Egy erőteljes fellépésű, határozott főnök szerepe mögött, akinek mindig igaza van, mert ő a főnök, gyakran bújik meg a belső bizonytalanság.

Ebben az álarcban próbálja gyógyítani azt a kicsike, sérülékeny belső gyermeket, aki sebezhető, aki kiszolgáltatott, aki nem szerethető. S kora gyermekkorból meghatározó élményként ottmaradt a mélyben a hiány.

Egyensúlyvesztés a nárcisztikus kapcsolatban

Ennek szélsőséges példája a nárcisztikus személyiség. Egy kissé mindannyian nárcisztikusak vagyunk, természetes, hogy energiát fordítunk önmagunkra. Viszont, ha valakinél ez kórosan fennáll, akkor a vele való kapcsolódásban, a következő működésmód lesz jellemző: Az egyensúly ingatag, állandóan veszélyben van, könnyen borul, mert ő maga, igyekszik minden helyzetben felülkerekedni. Azt érezteti, hogy tévedhetetlen, mindig igaza van. A másik pedig egy jó darabig úgy élheti meg, hogy tényleg fölötte áll, valamiben több, értékesebb a párja. Egy erőteljesen nárcisztikus személy folyton azt üzeni a kapcsolatában, hogy te vagy a hibás és én OKÉ vagyok. Örülhetsz, hogy egyáltalán velem vagy. Valójában nem is vagy igazán méltó hozzám. Tulajdonképpen én teremtettelek, nekem köszönheted, hogy vagy.

Egy folyamatos hullámzás alakul ki, visszatérő fázisokkal. Amikor egy konfliktus kapcsán a másik megsemmisítése, önbecsülésének teljes aláásása megtörténik, s az a teljes elbizonytalanodás, a kétségbeesés állapotába kerül, lassan megindul a visszaédesgetés. Amikor egyszer csak, újra méltó lesz az eltaposott fél a nárcisztikus partner kegyeire. Ehhez a játszmához tehát eleve olyan partner kell, akinek önbecsülése ingatag. S mivel a nárcisztikus maga úgy tűnik, hogy megvan győződve saját rendkívüliségéről, egyedülállóságáról, ebbe a rendkívüli magasságba egy rövid időre a másikat is felemeli. Azt érezteti vele, hogy ő ugyanolyan fantasztikus, felsőbbrendű, amiből aztán újra következik az alászállás. S ez a libikóka játék, a menny és a pokol között újra és újra ismétlődik.

Véget nem érő kinek van igaza játszmák: igen, de…

Ha mindkét fél bizonytalan, de kompenzál, erősnek mutatja magát, véget nem érő „kinek van igaza” játszmák alakulhatnak ki. Ilyenkor nem egyszer különös érzékkel ássák alá egymás egyébként is sérülékeny önbizalmát a felek. Mindketten megérzik a másik sebezhetőségét, s a gyógyítás helyett következik a szado-mazo játszma, mely mégis egyfajta kötelék. Miért? Mert éppen e sérülékenység mentén illeszkednek. Ebben kelnek életre az eredeti családból hozott minták. A másikon aratott felszínes győzelem egy-egy pillanatra hamis illuzióval táplálja az önbecsülést.

A játszmákban észrevétlen tűnik el az, ami legfontosabb, amiért létrejött a kötődés. Meghatározó legfontosabb szükségletünk szenved hiányt, mely legalább annyira alapvető számunkra, mint a levegő: a szeretet.

Zsákutca, ha a másiktól várjuk a gyengécske énképünk, bizonytalanságunk, az önbecsülésünk gyógyítását. Vagy inkább azt mondanám, ha elvárjuk. Ugyanis, ha ez a megfogalmazott, vagy rejtetten jelenlevő elvárás a kapcsolat terében, az gúzsba köt.

Ugyanakkor, ha nem kényszer, akkor mégis esélye lehet két embernek, hogy egymás szeretetteli támogatásával, a gyógyulás észrevétlen, fokozatosan megtörténjen. Szinte magától.

Minden kapcsolatunk egyben esély is arra, hogy ha valamit nem kaptunk meg, vagy nem jól kaptunk meg kora gyermekkorunkban, az gyógyuljon bennünk.

A kommunikáció a jéghegy csúcsa

Az egyensúlyt természetesen befolyásolja kommunikációs készségünk is.

Sajnos legtöbb esetben destruktív alapokkal indulunk. Az eredeti családunkban legtöbben olyan kommunikációs mintákat sajátítottunk el, mely ahelyett, hogy kezelné a felmerülő nehézségeket, mintáink szerint csak tovább rombolja. Még pedig nagyon egyszerűen azért, mert vitáinkban éppen a másik önbecsülését vesszük célba ahelyett, hogy a felmerülő problémát kezelnénk. Ha pedig a másik, amúgy is ingadozó énképét vesszük célba a konfliktusok során, azzal csak mélyítjük azt, s a felgyülemlő negatív érzésekből, lefelé ívelő spirál indul a kapcsolat terében.

Egyensúlyvesztéshez vezethet, ha az egyik fél erőteljesebb verbális fegyvertárral rendelkezik, a másik pedig óhatatlanul kiszolgáltatottabb.

Különösen tehetetlenek lehetünk azokkal a kommunikációs csapdákkal, amikkel gyerekkorunkban már találkoztunk, s érzékenyítve lettünk rá. Egy olyan nyomógomb marad rajtunk, aminek érintésével pillanatokon belül kibontakozik újra a már megtapasztalt világ, az egykori kiszolgáltatottság. Az ismétlődés olyan regresszív állapothoz vezethet, amelyben egyszerűen lefagyunk a konfliktus során. Ha például valaki gyerekkorában gyakran találkozott manipulációval, érzelmi zsarolással, bűntudatkeltéssel, áldozati játszmával, mert valamelyik szülő ezzel az eszközzel próbálta szükségleteit kielégíteni, kiszolgáltatottá válhat hasonló helyzetben később. Érdekes, hogy gyakran a párkapcsolatban éppen olyan társat választunk, aki valamelyik szülő eszközrendszerével működik. Vagyis jellemző, hogy valamelyik szülő problematikája jelenik meg, tudattalan módon választásaink során. Észrevétlen ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat. Másrészről viszont, ahogy említettem, lehetőséget kapunk, hogy gyermekkori sérüléseinket felnőtté válásunk során szeretetkapcsolatainkban gyógyítsuk.

Ki viszi ki a kukát? A láthatatlan szabályok

A megismerkedés, az összeköltözés után óhatatlanul kialakítjuk azokat a szabályokat egymás között, melyek utána folyamatosan jelen vannak és működnek. A szabályok nagy része nem tudatos. Nem feltétlen kötünk üzleti szerződést és beszéljük végig az opciókat, ha ez és ez történik akkor vajon majd hogyan működünk. Néhány dolgot ugyan szóban egyeztetünk, de rengeteg olyan terület van melyekről nem beszélünk. Ezek egy része, akkor is, ha nem kerül megfogalmazása tudjuk, hogy számunkra fontos. Másik része pedig tudattalanul működhet bennünk, s csak véletlenszerűen kerül terítékre. Ilyen szabályok működnek például abban, hogy melyikünk milyen szerepet vállal a kapcsolatban, hogy kinek mi a dolga otthon. Ki viszi ki a kukát, s hogyan osztjuk fel a házimunkát, a háztartás fenntartását. Hogy kinek mit lehet és mit nem. Kinek mekkora a szabadságfoka, kinek hol vannak a határai: megnézhetem a telefonodat, vagy sem? A laptopod jelszóval védett, vagy beletekinthetünk egymás levelezésébe?

Ezek a szabályok határozzák meg, hogy milyen területen, hogyan hozunk döntést.
Hogyan közeledünk egymáshoz, hogyan fejezzük ki érzelmeinket, szükségleteinket. Hogy milyen közös értékek szerint élünk, például hogyan viszonyulunk a hűséghez.
Vagy például mikor és hogyan ünneplünk. Milyen távol, vagy közel engedjük a nagyobb családot. Mennyire vagyunk csak mi, vagy mennyire integráljuk rokonságunk körét?
Hogyan kezeljük határainkat. Hogyan, és hol jelöljük ki ezeket. Mennyire rugalmasak, átjárhatóak, spontán teremtjük őket vagy éppen merevek, áthághatatlanok?

A szabályok kialakításánál optimális esetben egyensúlyra törekszünk. Viszont óhatatlanul előjön befolyásolja az előző két terület megalkotásukat. Az erről szóló diszkurzust, a kommunikációs készségeink ugyanúgy befolyásolják, mint az, hogy mit is gondolunk magunkról, s a másikról. Egy ingatag énkép esetén könnyebben vetjük alá magunkat annak, hogy inkább a másik, általában otthonról hozott szabályrendszere érvényesüljön.

Mindannyian azt hisszük magunkról, hogy a mi szemüvegünk, a mi elképzelésünk az egyedül üdvözítő. Azt érezzük jónak, ahogy mi magunk látjuk a dolgokat. Mintánk az eredeti otthonról hozott kép. Ezzel vagy azonosulunk vagy éppen ellenazonosulni szeretnénk, ami ugyanúgy kijelöl egy utat.

Ha a kapcsolatban túlságosan az egyik fél elképzelése az, ami érvényre kerül, a másikban előbb utóbb
negatív érzések halmozódnak fel. Mindannyiunk lelke mélyén működik egy tudattalan adás-kapás egyensúly. Amit kapok, azt könnyebben adom tovább. S ha ez az elégedetlenség, a negatív érzésekből telik egy láthatatlan pohár. Ami pedig gyakran egészen más területen, aprócseprő ügyeken csordulhat túl.

Az egzisztenciális státusz, valamint kinél van a kasszakulcs?

Természetesen az egyensúly meghatározója az is hogy a külvilág felé melyikünk milyen szerepet tölt be. Mennyire vagyunk elégedettek, sikeresek a fejünkben azzal, amit csinálunk.
A betöltött szerep, az adott társadalmi kultúrában, s közvetlen környezetünkben mennyire megbecsült, elfogadott. Ha az, akkor ez erősítheti énképünket. Mennyire számít valaki sikeresnek, akárcsak a jól megfogható anyagi elismerés tekintetében. S aztán pedig ki, és hogyan rendelkezik az anyagi javak felett. Hatalmas különbségek alakulhatnak ki e tekintetben. Ezen a területen is gyakori, hogy a főtt béka effektus, az alárendelődés megjelenik valamelyik félnél. Aki többet keres, úgy érezheti többet tesz le az asztalra. Ezzel a szemlélettel pedig, az eredetileg szeretetkapcsolatban két rivális tekint egymásra, ahol a méricskélés a legfontosabb érzelmeket ássa alá.

Az anyaöltől a hitvesi ágyig

Néhány szó a kötődési típusokról. Az, hogy milyen módon kötődünk szeretet kapcsolatainkban, hogyan vagyunk jelen az intimitásban, szintén kora gyermek kori élményeink határozzák meg. Egy empatikus, kiegyensúlyozott édesanya, aki elfogadó, befogadó, nem túlságosan óvó, aggódó, csak „éppen elég jó anya”, aki biztonságos, szeretetteli teret teremt, megalapozza a gyermek későbbi biztonságos kötődését. Ugyanakkor másfajta korai tapasztalatok éppen a párkapcsolatban kerülnek felszínre. Ha két biztonsággal kötődő kerül egymással kapcsolatba, ott nagy az esély, hogy könnybben tudnak egyensúlyt kialakítani. Ugyanakkor, ha a bizonytalan kötődő társra talál az elkerülő, elutasító típusban, ami elég gyakori, akkor megjelenik az elutasító, elkerülő fölénye. A bizonytalanul kötődő pedig kiszolgáltatottá válik, akár esedezik a másik kegyeiért. Szeretet megnyilvánulásra, állandó megerősítésre vár, amit a másik képtelen tartósan nyújtani, mivel nem tud tartósan benne maradni ebben a térben. Ő maximum a másik elvárásaitól szenved, s könnyen kialakul az alá-fölé rendelt helyzet.

(forrás: Bartholomew és Horowitz, 1991)

A cikk folytatását az IPM Pszichológia 2020. júliusi számában található, melyet online a https://mediacity.hu/menu/portfolio-laptapir weboldalon, regisztrációt követően 2 hétig ingyen lehet elolvasni.