„Hogy lehetsz ilyen lusta, rendetlen?” „Hogy néz ki a szobád?” „Mi ez a kupleráj?
Azonnal csinálj rendet!” Kinek ne lenne ismerős ez a néhány mondat? Vagy úgy, hogy ő
maga hallotta gyermekként, vagy úgy, hogy ő maga használta szülőként.

A sakálnyelv következményei

Nézzük meg, hogy vajon mit is érünk el ezekkel a mondatokkal! Mi történik, ha mindezt egy hétköznapi helyzetben hallja valaki? Vajon mit érez és gondol? Mi lesz a várható reakciója?
1. Először is negatív érzések keletkeznek benne. Nem akarja ezt hallani. Emiatt mintha beszűkülne a figyelme, kevésbé lesz nyitott minden ezután következő információra. Leegyszerűsítve, egyfajta szelektív süketség alakul ki nála, és megszűnik jelen lenni a kapcsolatban.
2. A negatív érzések ellenállást váltanak ki. Elképzelhetjük úgy, mintha fal épülne belőlük két ember között.
3. Emiatt a befogadó fél nem a tartalomra figyel, nem a szoba állapotára, nem a tényekre, és nem a kérésre. Ösztönösen a másik személyére fog reagálni. A tőle jövő negatív információra, negatív szavakra. Arra, ami sérti az önbecsülését. Minden olyan önbecsülést romboló kifejezés, amely elhangzik, rombolja magát a kapcsolatot is.
4. Önbeteljesítő jóslatként életre kelhet a „lusta”, „trehány” kifejezés: „Ilyen vagyok, és kész. Legközelebb is ilyen leszek. Ilyennek születtem.”
5. Nem motivál a változtatásra, arra, hogy cselekedjen a felszólításra. 6. Aki ezt hallja, elutasítást él át, úgy érzi, hogy nem szeretik, nincs elfogadva.

Marshall Rosenberg azt nevezi sakálkommunikációnak, amikor számonkérünk, kioktatunk, hibáztatunk, minősítünk valakit. Felülről kommunikálunk, és meg vagyunk győződve tévedhetetlenségünkről, saját igazunkról. Amikor megpróbáljuk mindezt erőszakos eszközökkel, fölényesen rákényszeríteni a másikra, akkor anélkül, hogy észrevennénk, az életünk természetes részévé válik a verbális erőszak, a szavakkal történő bántalmazás. Nem azért, mert elvetemült, gonosz emberek lennénk, egyszerűen így szocializálódtunk. Azt adjuk tovább, amit mi magunk is kaptunk. Kulturális mintáink részévé vált, belénk ivódott gyerekkorunktól fogva ez a fajta kifejezésmód, befolyásolási eszköztár.

Ezekre a sakálmondatokra aztán természetesen sakálválaszok születnek. A másik fél általában hasonlóan bántó, személyeskedő mondatokat fogalmaz meg, vagy sértődéssel, passzív ellenállással válaszol. Elindul a kommunikációban egy lefelé gyűrűző spirál, melynek során egyre negatívabb érzéseket generálunk egymásban. A gödör alján pedig ott lapul az egyre több fájdalommal telített kapcsolat. Sokszor az eredeti ügy már háttérbe szorul, és a személyes sérelmektől már nem is látjuk azt. A „kinek van igaza?” játszmák során a két fél egyre inkább csak saját sebeit nyalogatva újabb és újabb támadásba lendül.

A sunyi sakál

A rosenbergi sakálszimbolikát egy kicsit kiszínezve létezik az erőszaknak egy másfajta eszköze is: a manipuláció. „Nagyon szomorú vagyok, hogy néz ki a szobád?” „Bíztam benned, hogy legalább elpakolsz.” „Rosszulesik, hogy nem figyelsz rám. Látom, nem törődsz azzal, ami nekem fontos.” „Pont ezek miatt vagyok stresszes. Ez az, ami megbetegít.” Ilyenkor az érzelmi zsarolás eszközével próbáljuk befolyásolni a másikat. Érzéseink őszinte megfogalmazása helyett teátrális elemekkel torzítjuk, túlozzuk el mondanivalónkat, felhasználva őket arra, hogy a másikat befolyásoljuk, változtatásra bírjuk. Az érzelmi zsarolás mellett a másik jellemző a manipulatív megfogalmazás: „Addig nem beszélek veled, amíg nincs rend a szobádban.” A sértődés és a „ha…, akkor…” típusú játszmák megölik az intimitást, és üzleti kapcsolattá degradálják a szeretetkapcsolatokat.

A sunyi sakál eredménye ugyanaz, mint az agresszív sakálé. Ezek a mondatok ugyanolyan ellenállást váltanak ki, és beszűkítik a figyelmet. Falat építenek a másikban keletkező negatív érzésekből.
Kiváltják a „viszontsakál” állapotot, azaz a másik szintén manipulációval vagy agresszióval reagál.

Szóval a manipulációval nagyjából azt érjük el, amit az agresszióval. Ugyanakkor nehezebb felismerni, és talán többen beleesnek abba a csapdába, hogy ilyenkor megpróbálnak bólogatva megfelelni neki, miközben szőnyeg alá söprik saját negatív érzéseiket. A bólogató sakál állapotában, amikor valaki megpróbál a másik elvárásainak megfelelni, elfedi valós szükségleteit, elnyomja magában az érzéseit, és ugyanúgy sérül a kapcsolat.

„Jó, persze, megcsinálom. Legyen úgy, ahogy neked jó. Figyelj, nekem mindegy.” Ha valaki hosszú ideig ebben az állapotban marad, pszichoszomatikus, testi tünetek is jelentkezhetnek az elfojtott érzések nyomására.

Zsiráf szemléletmód

Hogyan lehet akkor más módon kifejezni, ha valami nem tetszik számunkra? Hogyan tudunk máshogy változást elérni? Úgy kifejezni szükségleteinket, hogy a másik önbecsülését ne sértsük?
Az erőszakmentes kommunikáció módszerét nem könnyen, de mindnyájan elsajátíthatjuk. Alapja a szemléletmódunk megváltoztatása. Megszoktuk, hogy érzéseink miatt a másik embert hibáztatjuk. Például, ha mérgesek vagyunk: „Persze, hogy dühös vagyok, mert te…” Zsiráfként az érzéseink gyökereit nem a másik ember viselkedéséből, hanem saját, ki nem elégített szükségleteinkből eredeztetjük.
A „dühös vagyok, mert te…” helyett zsiráfnyelven így fejezhetjük ki magunkat: „Dühös vagyok, mert fontos volna a számomra, hogy…” Marshall Rosenberg azért választotta éppen a zsiráfot az erőszakmentes kommunikáció szimbólumának, mert a szárazföldi állatok közül neki van a legnagyobb szíve. Érzéseink, szükségleteink pedig, amelyeket zsiráfnyelven fejezünk ki, a szívünkben gyökereznek. Ahelyett, hogy a fejünkben, elménkben keletkező gondolatokat, véleményeket, ítéleteket kommunikálnánk a másik felé, leköltözünk a szívünkbe, és arról beszélünk, ami ott lapul. A mélyben lappangó szükségletek összekötnek bennünket, közösek. Ezekre figyelve felismerjük a másikban önmaönmagunkat.

Közelebb kerülünk egymáshoz. Mindannyiunk számára fontos szükséglet például az egyenrangúság, a partnerség, az elismerés, a másik támogatása, a pozitív, udvarias kommunikáció, a bizalom, a megbízhatóság, az őszinteség. A szeretetkapcsolatokban pedig ezeken túl az elfogadás, az elismerés, a feltétel nélküli szeretet, az intimitás. Annyira hozzászoktunk már a hibáztató, kifelé mutogató attitűdhöz, hogy a másikat tesszük felelőssé saját érzéseinkért, hogy gyakran fel sem ismerjük, mi az, ami egy-egy helyzetben igazán fontos a számunkra. Hogy negatív érzéseink
mögött vajon milyen ki nem elégített szükséglet lappang. Például azt mondjuk: „Persze, hogy dühös vagyok, mert megint a hülye meccset nézed!” Pedig azt is mondhatnánk, hogy hiányzik a másik közelsége, az intimitás, az érzés, hogy fontosak vagyunk számára. Zsiráfként újratanuljuk saját magunkat. Ha egy-egy helyzetben rátalálunk arra, ami igazán fontos, egyszer csak közelebb kerülünk a bennünk lappangó valódi vágyainkhoz, mélyebb önmagunkhoz.

Zsiráfalkatrészek és zsiráftánc

Mégis hogyan fejezzük ki máshogy azt, amikor valami zavar bennünket? Ha éppen az zavar, amit látok a szobában, azt hogyan lehet úgy megfogalmazni, hogy közben ne sértsem a másik önbecsülését, és ne romboljam a kapcsolatot? Hogy ne falakat építsek? Hogyan adhatok nagyobb esélyt magamnak, a kapcsolatnak és a másiknak is a változtatásra? Először is, ha zsiráfnyelven akarunk beszélni, akkor el kell különíteni a tényt és a véleményt. Az, hogy „rendetlenség zsiráffüvan”, a fejünkben keletkező ítélet arról, amit látunk. Ehelyett megfogalmazhatjuk azt, ami konkrétan megfigyelhető. Például: „A ruhák a földön vannak. Itt egy zokni, ott egy tányér.” Hatalmas különbség ez a befogadó szempontjából. A vélemény, az ítélet elválaszt, falakat épít. A megfigyelt dolgok megfogalmazásával is felvállalom a konfliktust, de úgy, hogy közben nem sértem a másik önbecsülését. Abban a pillanatban, ahogy az sérül, három dolog történik. Az illető becsukja a fülét, kevésbé fogadja el, és kevésbé fogja megfogadni, amit mondunk. A látható, megfigyelhető tények után elmondhatom azt, hogy bennem mindez milyen érzést kelt: „Zavar, boszszant, dühös leszek.” Az érzéseinket, érzelmeinket nem egyszerű beazonosítani, felismerni. Pláne nem egyszerű úgy kifejezni, hogy közben a saját szóhasználatommal kongruens legyek, saját magamat adjam. Például nekem nem esik jól kimondani, hogy „dühös vagyok”, de tudom mondani azt, hogy „pipa vagyok”, vagy „zavar valami”, vagy akár „torkig vagyok vele”. Mivel említettük, hogy az érzéseink gyökerei a szükségleteinkben keresendők, érdemes azzal folytatni, hogy mi az, ami fontos lenne számomra. Ha zsiráfként akarok végigtáncolni az erőszakmentes kommunikáció eszközeivel, mondhatom: „Dühös vagyok, mert számomra fontos a harmónia, a nyugalom, hogy ha hazajöttem, pihenni tudjak.”

Az utolsó lépés pedig a kérés. A tapasztalat az, hogy hiába fogalmazzuk meg a szükségleteinket, például „fontos lenne számomra a figyelmed”, ez gyakran nem pontos útmutató a másik számára.
Sokkal befogadhatóbb, ha egy konkrét kéréssel tesszük ezt egyértelművé. Olyan kéréssel, amely a másik számára megcselekedhető és pozitív. A másik jobban meghallja szükségleteinket, kérésünket, ha előtte mi magunk is elfogadjuk az ő érzéseit, ha melléállással, empátiával kezdünk. Például: „Megértem, hogy nehéz napod volt a suliban, hosszú volt a nap, vagy sokat készültél a matekházira, ugyanakkor…” Elméletben lehet, hogy egyszerűnek tűnik, de ha stresszesek vagyunk, nagyon könnyű elveszíteni a tudatosságunkat, és visszahúznak bennünket a korábban beivódott mintáink.

További zsiráfalkatrészek: zsiráffül

A zsiráfnak speciális a nyelve és a nyála. Az apróbb tüskéket is megemészti. Ez az analógia ebben az esetben azt jelenti, hogy nem húzza fel magát mindenen, nem sértődik meg, nem esik számára minden rosszul, csak a fontos dolgokra figyel. Ráadásul hosszú a nyaka, felülről lát rá a dolgokra, nem veszik el a részletekben.

Sakálfülekkel a másik minősítése, számonkérése, kioktatása, önbecsülésünket sértő mondatai szíven ütnek bennünket, rosszulesnek. Sérelemként éljük meg mindezt. Ha zsiráffü leket kezdünk növeszteni, akkor nem arra figyelünk, ami a másik szájából elhangzik, hanem a másik szavai mögött megsejtjük a ki nem elégített szükségletet, s nem hallunk mást, csak kérést. Ő maga sakálként öngyilkos kommunikációt folytat, ítélkezik. Nekünk viszont lehetőségünk van dönteni, hogy mire fókuszálunk. Zsiráffüleket hordva csupán a kérést halljuk meg. Amikor elhangzik az a mondat: „Hogy lehetsz ilyen önző, már megint azt a hülye meccset nézed!”, akkor ebből egy zsiráffüllel rendelkező férj csak azt hallja meg, hogy a felesége szeretne vele lenni, szeretné érezni, hogy fontos számára. Támadás, bántás helyett a másik fájdalma és kérése jut csupán el hozzánk. Ez az egyik legjobb lehetőség belső stabilitásunk megőrzéséhez. Képzeljük el, milyen harmóniát, békét, nyugalmat teremtenénk abban a világban, ahol zsiráfnyelven beszélünk, és zsiráffülekkel halljuk egymást!

(Az eredeti cikk az IPM Pszichológia 2020. áprilisi számában jelent meg.)