Válasz egy levélre, melyben arra kérdeztek rá, hogy mit lehet azzal kezdeni, ha a Másik állandóan jelen akar lenni, mindenről tudni szeretne, és ez már fojtogató a levelet író Hölgy számára

Az egyik alapvető, amit egy kapcsolat kezdetén észrevétlen kialakítunk az az, hogy milyen közelségben érezzük jól magunkat a másikkal, és hogy melyikünknek milyen szabadságigénye van a kapcsolatban.

Azt írja, hogy nem igazán szerelmes. A másikkal való összeolvadás állapotát a szerelemben éljük meg. Olyankor egy időre megszűnik a TE és az ÉN, és MI-vé válunk. Állandóan ebben szeretnénk benne lenni, és a másik fizikai hiánya szinte fáj. Olyan ez a szimbiózis, mint amikor csecsemőkorunkban az édesanyánkkal való összeolvadást, egységérzést éljük át. Ugyanakkor néhány hónap múlva ebből az egységből elkezd kialakulni egyfajta szeparáció, elkülönülés. A kis csecsemő megtanulja saját lényét különálló egységként megélni, lassan kialakul nála a saját ÉN élménye. Ez az úgynevezett individualizációs folyamat az egészséges fejlődés során természetesen végbe megy. Az édesanya pedig érzékenyen alkalmazkodik a gyermek igényeihez. Akárcsak ebben a korai kapcsolatban, ugyanúgy a szerelemben, a párkapcsolatban is ez a természetes jelenség, hogy a korai szimbiózisból, összeolvadásból újra elkezdünk magunkra találni. Kilépünk a szimbiotikus egységből, s kialakítjuk optimális esetben a mindkettőnknek jóleső távolságot.

A szerelemben még nem a másikat látjuk, leginkább saját vágyainkból vetítünk rá, s alakítjuk ki az idealizált képet. A rávetített kép, s a valóság összefonódik. Amikor az összeolvadás csökken, távolabbra kerülünk, s már két különálló TE és ÉN kezdi el reálisabban látni, újra felfedezni és jó esetben szeretni egymást.

Az, hogy koragyermekkorunkban hogyan éltük meg ezt a szakaszt, és az ebből való eltávolodást, majd egyfajta újraközeledést, milyen módon adott biztonságos teret édesanyánk, nagymértékben meghatározza azt, hogy milyen módon kötődünk a másikhoz. Mennyire érzem biztonságosnak a kapcsolatot magát. Mennyire tudom megtartani magamban a másikat, a pozitív érzéseket, a szeretve levés érzését olyankor is, ha nincs jelen a másik.

Ha csecsemőkorban valakit túl korán „kitaszítottak” az édesanyával való egységből, ha az ebből való kiválás, szeparáció nagyon nem a gyermek igényei szerint történt, akkor az ebbe való visszavágyódás, közelség igénye folyamatosan jelen lehet, amit a másik érzékelhet úgy, hogy túl sok.

Vannak, akik a korai sérülések miatt szorongásokat élnek meg a kötődés során, bizonytalanok, félnek a másik elvesztésétől. A másik fél pedig érezheti azt, hogy szinte fojtogató az állandó közelség igénye. Ugyanakkor vannak olyanok is, akik egyfajta tudattalan játszmát játszanak a közelség-távolság terével, kikövetelik a közelséget maguk számára, amikor pedig a másik beleengedi magát, hirtelen valamilyen konfliktust gerjesztve, a másikat hibáztatva távolságot alakítanak ki.

Függetlenül attól, hogy ez a szoros szerelmi szimbiózis az Ön részéről nem volt meg a kapcsolatban, végig gondolhatja, hogy partnerét, a közelség igényét mi az, leginkább jellemzi. Nagyon szerelmes, és az összeolvadás fázisában van? Szorong, bizonytalan, tart tőle, hogy elveszíti Önt? Vagy elképzelhető, hogy ez egy átmeneti állapot, és a közelség megtapasztalása után hibáztatás következne?

Mindezt eldönteni az is segíthet, hogy vajon mennyire követelőző. Vagy mennyire veszi mégis figyelembe az Ön igényeit.

Leveléből az derül ki, hogy Önnek mindez terhére van. Vajon milyen módon adta ezt tudtára a másik félnek? Ha mindezt egyértelműen megfogalmazta a számára, hogy zavarja, akkor nem túl jó perspektíva a jövőre nézve, hogy mégis állandóan az Ön közelében akar lenni.

Visszatérve a levél elejére, a közelség-távolság kialakítását, a kapcsolatban rejlő szabadságfokot közösen alakítjuk ki, optimális esetben úgy, hogy mind a két fél jól érezze magát benne. Egy érett, szeretetteli kapcsolatban eleve csak akkor tudja mind a két fél jól érezni magát, ha mindketten érzik, hogy a másiknak is jó. Ha egyértelmű jelzései ellenére a párja folyamatos jelenlétet követel magának valamilyen módon, úgy, hogy Önnek ez terhes, akkor a kapcsolat alapjai kérdőjeleződnek meg.

Ugyanakkor vajon tényleg egyértelműen tudtára adta-e számára, hogy Önt zavarja, bosszantja, ingerli a részletes beszámoltatás? Hogy fontos lenne Önnek a kapcsolatban a függetlenség, az önállóság, egyfajta szabadság. Zaklatásról csak akkor beszélhetünk, ha ezt több alkalommal, világosan, konkrét kérésekkel érthetővé tette számára, mégsem változtatott semmit.

Azt javaslom, próbálkozzon őszinte beszélgetésekkel a saját érzéseiről, megéléséről, szükségleteiről, vágyairól, konkrét kérésekkel kiegészítve. Ötletelhetnek, beszélgethetnek arról, vajon hogyan tudnak az eltérő igények mentén mégis kompromisszumot kialakítani ezen a téren. Viszont, ha mindezek ellenére tovább is tart a folyamatos keresés, érdeklődés, akkor az valószínűleg arról szól, hogy a másik valamiért nem képes figyelembe venni a kapcsolatban az Ön szükségleteit. Azt, hogy milyen is Ön, hogyan működik, mi az, ami fontos Önnek, mitől érzi jól magát, vagyis ki az, aki valójában Ön. Ha pedig ezt nem veszi figyelembe, akkor kérdéses, hogy Ő vajon tulajdonképpen kihez is szeretne kapcsolódni.